Heti feles

avagy: álljunk meg egy sóra!

Beköszöntő

„Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.” (Lk 24,15)

Szeretett Gyülekezet!

Kedves Olvasóim!

Amíg tart a járványhelyzet és nem tudunk személyesen találkozni, a vasárnapi igehirdetések mellett szeretnék hetente egyszer hét közben is valamilyen lelki tartalommal jelentkezni. Nem mindig saját tartalmat osztanék meg, másoktól is gyűjtenék abból, ami engem valamilyen módon megérintett, és néha azt adnám közre. Hogy mi a célom mindezzel, és miért a fenti címet és alcímet adtam, azt egy bibliai jelenet segítségével mondom el.

A fenti bibliai idézet kedvenc húsvéti történetemből való. Bibliánkban az „Emmausi tanítványok” felirattal találjuk. A jelenet lényege röviden, hogy Jézus két tanítványa a húsvéti események után szomorúan, csalódottan ballag hazafelé emmausi otthonukba. Ekkor egyszer csak feltűnik valahonnan és melléjük szegődik a nemrég feltámadott Jézus, és innentől sok minden megváltozik. Nem tudom, jól értettétek-e az elejét? Mondom más szavakkal: Jézus feltámadása után Jézus két korábbi követője szomorúan, csalódottan fordít hátat Jeruzsálemnek, az utolsó vacsora, a kereszthalál és a feltámadás helyszínének, a tanítványtársak közösségének, egyúttal minden korábbi csodás eseménynek és örömteli élménynek, amit nemrég még közösen éltek át.

Ez meg hogy lehet? Hiszen Jézus feltámadása a létező legnagyobb örömhír, amiről az emberiség értesülhet. Persze, azzal együtt, hogy mindez nem ellenünk, hanem értünk történt. Nem azért támadt fel Jézus, hogy aztán jól megbüntesse azokat, akik a keresztre juttatták, hanem azért, hogy áttörje a halál áthatolhatatlan falát, és kiutat adjon belőle számunkra. Ahogy Ő nem maradt a halálban, hanem kijött belőle, úgy mi sem maradunk abban, mi is kijuthatunk belőle, mert ezt Jézus lehetővé tette. Nem csak a maga számára, a mi számunkra is. Ő lépett elsőként erre az útra, amin előre is ment, mi pedig ha követni kezdtük Őt, akkor ezen az úton is követhetjük: a halálból örök életre vezető (ki)úton.

Ezt éppen az ő tanítványainak kellene érteni a legjobban, hiszen kiképzést kaptak rá Jézustól.  Ezért nekik kellene örülniük a legjobban, amikor ez elkezd megvalósulni. Erre mit látunk? A legközvetlenebb követői közül ez a kettő hátat fordít mindennek, lógatja az orrát, és kínjukban egymással vitatkoznak. Így oldalognak hazafelé, mint a vert kutyák.

Mi történt velük? Inkább: mi nem történt velük?! Nem találkoztak még a feltámadott Jézussal. A feltámadásáról szóló ún. híreszteléseket ugyan hallották, csak van egy kis bökkenő: nem hiszik. Ezért van az, hogy Jézust, akit addig imádtak (ebben az esetben helyes a szóhasználat) és mindenben követtek, most halottnak hiszik, és vele az egész Jézus-ügyet is halottnak tekintik. Mintha semmire nem emlékeznének abból, amit Jézus előre mondott nekik és amire előre felkészítette őket. Nem tűnnek valami jó tanítványoknak. A tanítók, tanárok ilyen esetben szokták azt mondani a felsült tanítványaiknak: leülhetsz, egyes.

Ők tehát halottnak hiszik Jézust (ez is egyfajta hit) és emiatt az egész Jézus-ügyet halottnak tartják. Milyen jó, hogy Jézus nem ennek megfelelően viszonyul hozzájuk, éppen ellenkezőleg! Ugyanis Jézus még így sem tekint rájuk halott hitű tanítványokként, és számára nem halott a tanítványai ügye (-fogyása). Hát hiszen éppen ezért szegődik melléjük! Jézus inkább úgy tekint rájuk, mint „megbetegedett hitű” tanítványaira. Ezt a találó kifejezést Gyökössy Endre találta ki Tamásra, akinek Jézus közeli tanítványaként szintén akadtak gondjai Jézus feltámadásával. Természetesen nekik is volt szerepük abban, hogy megbetegedett a hitük – erről majd el is beszélget velük Jézus. Ahogy Tamással megtette, úgy az emmausiakkal is. De alapvetően nem az a viszonyulása hozzájuk, hogy ezért elítéli őket, hanem az, hogy kigyógyítja őket a bajukból. Mert Jézus nem azért jött, hogy elítéljen, nem is azért, hogy az egészségeseket igazolja, hanem hogy a betegeket gyógyítsa. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Lk 5,31) Hát most (is) jön, hogy ezt megtegye. Feltámadottként is ugyanúgy, mint feltámadása előtt. Mert Ő „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8) A közössé tett út végére ki is gyógyítja őket a bajukból.

Ez tehát az alaphelyzet a fenti igénkben. De miért hozom ezt ide? Azért, mert pontosan valami ilyenhez szeretnék hozzájárulni a ti életetekben is. A vasárnapi (ünnepi) igehirdetések mellett még egy lelki tartalommal szeretnék jelentkezni. Minden héten, és jellemzően hét közepén. Ezért lett heti feles a címe. Meg azért is, mert ezek a tartalmak fele olyan hosszúak (sem) lennének, mint amilyenek a vasárnapi igehirdetések. Meg azért is, mert néha a körülöttünk zajló eseményekre, hírekre is reagálni kívánnak – mint ahogy tette az a korábbi tv műsor, amelynek címére nem véletlenül hajaz ez a cím. De ez a vetülete nem lenne rendszeres, ezért éppen csak megemlítem. Valakinek a feles, mint égetett szeszes ital is eszébe juthatott. Nos, nem mondom erre sem, hogy ördögtől való ez az asszociáció. Ha bizonyos helyzetekben jó szolgálatot tehet és jól eshet egy stampedli, szigorúan jó minőségű, zamatos, gyümölcsös pálinka, akkor igen, akár erre is lehet gondolni – egy kis bátorítás, egy kis feszültségoldás, egy kis felszabadultság élménye értelemben. A lényeg, hogy „miközben” úton vagyunk valahonnan valahova, miközben zajlik az élet, miközben telik (reméljük, telik és nem csupán múlik) a hét, aközben egyszer csak lepjen meg és állítson meg minket a feltámadott Jézus. És mindeközben adjon más irányt, új szempontot, továbblendítő megállást – mint fenti igénkben.

Az alcímről is valamit. Erről már csak annyit: az a célom, hogy ezek a heti felesek megállítsanak egy sóra. Nemcsak egy szóra, hanem sóra – a só (ill. szó) bibliai értelmében. A sót Jézus a példázataiban egy más minőségű jelenlétre használja. Ezzel a más minőségű jelenléttel köszönt be a hátra arcot bemutató tanítványainak is. Amikor azt mondja a követőinek: „Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13) – akkor arról a más minőségű jelenlétről beszél, amit Isten országának közelisége képes megadni. Ami mindig jellemezte Jézust, és aminek egyre jobban kellene jellemeznie az ő követőit. A só ízesít és tartósít. Aki sóember, az új ízt visz a környezetébe: a mennynek, Isten országa szellemi világának jó ízét. És aki sóember, az ezzel a mennyei potenciállal egyszersmind tartósítja is a környezetében a jó dolgokat. Száz sónak is egy a vége: a sóember a mennyei világból ad át valamit.

Ahogy Jézus is tette fenti történetünkben: új ízt vitt szomorú-csalódott tanítványai keserű beszélgetésébe, új szempontot hozott be szűklátókörű ill. vaksi szemléletükbe, életörömöt a halálos kiábrándultságba, és közben tartósította a kapcsolatát velük és a tanítványtársaival. Bárcsak minél többször megtörténne ez velünk! Ehhez szeretnék hozzájárulni a heti felessel. Remélem, nem lesz felesleges!

Szűcs László