Heti feles

avagy: álljunk meg egy sóra!

Szellős alkonyat

„Az Úristen…szellős alkonyatkor sétált a kertben…” (1Móz 3,8)

Ha választanom kellene, melyik napszakot szeretem a legjobban, akkor az alkonyt említeném – a reggel mellett. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy e kettő közül melyik a kedvencem, mert egyformán szeretem mindkettőt. Arról viszont nagyon határozott elképzelésem van, hogy az alkonyok közül a nyári alkony az első. Már három-négyéves koromban teljesen elvarázsolt ennek a hangulata, amikor apai nagyszüleim budakeszi telkén, fönt a hegyen nyaraltam. Nyár elején kiköltöztem velük, és csak nyár végén jöttünk haza. Ahogy alkonyodni kezdett, a locsolással abbahagytuk az aznapi kerti munkát, nagyanyám elkészítette a vacsorát, majd annak elfogyasztása után rendszerint kiültünk faházunk lépcsőjére, és onnan néztük a naplementét. Minden érzékszervemre hatott ez a napszak. A felhők narancsvörös, lilás, mélytürkiz színei, a nagyanyám virágoskertjéből áradó édes illatok, a tücskök ciripelése, és szeretett nagyszüleim tapintható közelsége. Ha egyáltalán lehetett még ezt az idillt fokozni, azt az alkonyati szellő tette meg.

Felnőttként sajnos kevesebbszer élem meg ennyire idillien a nyári alkonyt. De egy-egy nyugodtabb este ugyanúgy képes megigézni és magával ragadni, mint gyermekkoromban. Azóta persze sok minden változott. Már nincsenek velem a nagyszüleim, nincs meg a budakeszi telek sem, a gyermekkor is elrepült. Ám nemcsak hiányok, hanem egy döntő plusz is keletkezett. Amióta keresztyén vagyok, az ilyen békés, szép nyári alkonyról mindig eszembe jut annak őseredeti változata, és ez valami olyat tesz hozzá, ami minden hiányomat felülírja.

A legelső alkony említésével a Biblia legelején találkozunk, a teremtés bemutatása után. Már a közlés stílusa is rendkívül megkapó, Gyökössy Endre úgy jellemzi, hogy: „gyermekdeden bűbájos”. Valóban az. Az ún. Őstörténet történelem előtti eseményeiről a Biblia nem annyira szavakkal, mint inkább képekkel beszél. Ám mintha egy gyermek alkotta képet néznénk, amikor ezt olvassuk: „Az Úristen … szellős alkonyatkor sétált a kertben.” Nos, a stílus gyermekdeden bűbájos, de ettől még ne gondoljuk mesének! (Ha mese lenne, akkor címnek nem azt írtam volna, hogy Szellős alkonyat, hanem ezt: Sellős alkonyat.) Ha a stílus gyermekded is, a mondanivaló megdöbbentően erős és minden emberi elképzelést felülmúló.

Mivel képekkel van dolgunk, ezért előbb fejtsük meg azok jelentését, hogy eljussunk mondanivalójukhoz.

A kert az Éden kertje, ahová Isten az embert és párját helyezte. Sajnos, amikor az itt említett alkonyati séta történt, azt már éppen beárnyékolta az ember bűnbeesése és elrejtőzése. Ám egy pillanatra így is képet kapunk arról, milyen lehetett előtte az Édenben az embernek. Milyen? Elképzelhetetlenül csodálatos. Az Éden kertje egyszerre volt hely és állapot. Nemcsak az ember környezete és körülményei voltak csodálatosak és tökéletesek, hanem az Istennel való kapcsolata is. Úgy képzelem, ott mindig nyár volt, a nyári alkony mindig hűs szellővel járt, a szellővel együtt pedig Isten is járt-kelt. Ez a következő kép.

Sétált. Isten. A kertben. Alkonyatkor. Szinte hihetetlen ez a kép Istenről, de hát itt olvassuk, a Szentírásban! Ezek szerint a nyári alkonyhoz eredetileg hozzátartozott nem csak a naplemente, a gyönyörű természeti környezet, a pazar színek és illatok, hanem a hűs szellő (de jól is esne most!), és az a számunkra elképzelhetetlen jelenet, hogy Isten is megjelent, és ott járt-kelt a kertben, a fák között. Persze, ne úgy képzeljük, mint egy harmadik alakot, az alakjáról nincs is szó (ill. kép). Hangot sem lépteinek neszével adott, hanem szélzúgáshoz hasonló mozgásával – ahogyan később, pünkösdkor is (lásd: ApCsel 2,2). A szellő, szél (a héber szövegben ruah), mint Isten Lelkének gyakori szimbóluma, Isten jelenlétét érzékelteti. A „szellős” alkonyat tehát azt jelenti, olyan alkonyat, amelyben nemcsak a hűs szellő, hanem maga Isten is benne van.

Ezeknek a gyermekdeden bűbájos képeknek tehát az a mondanivalója, hogy Isten, ember és természet viszonya közvetlen és zavartalan volt, amit tökéletesen átélt (megélt) az ember a maga teljességében minden alkonyatkor. Persze, nemcsak alkonyatkor, hanem mindig. De ha mindig, akkor ugye, alkonyatkor is, és mi most az alkonyatról beszélünk. Szóval olyan természetesen közel volt az emberhez Isten, mint a természet. Ha a szemével nem is látta, más módon ugyanolyan valóságosan érzékelte és érezte Isten jelenlétét, mint a természetben a fákat, virágokat, állatokat, meg a szellőt. A természettel együtt Isten közelsége is tapintható volt a számára, ahogy nekem annak idején nagyszüleim közelsége, ott, az alkonyatban, a lépcsőn ücsörögve.

Ez a tökéletesen harmonikus kapcsolat romlott meg a bűnbeeséssel, és ennek lett következménye, hogy elveszítettük az Édent, és mindazt, ami ott a miénk volt. De nem végérvényesen! Isten ugyanis visszaszerezte számunkra. Az egész Biblia arról szól, hogy miért és hogyan tette ezt meg. Miért? Mert annyira szeret. Hogyan? Mivel az egész Biblia erről szól, kicsit hosszadalmas lenne itt kifejteni. Úgyhogy csak a legvégét mondom, azt is címszavakkal összefoglalva – vagy inkább újabb kertes képekkel. Isten a názáreti Jézusban emberré lett, az ő személyében járt-kelt már nemcsak a kert fái, hanem köztünk, emberek között. Így hirdette meg és hozta közel hozzánk az Ő országát. Majd a belépést is lehetővé tette oda, amikor a bűnbeesés legsúlyosabb büntetését (örök lelki-szellemi halál) átvállalta magára. Erre egy másik kertben, a Gecsemáné-kertben készült fel. A kereszthalál után egy újabb kert következett: az a sírkert, amelynek sziklasírjába temették, és ahonnan harmadik napon feltámadva „sétált” ki.

Akik elfogadják, hogy mindez miattuk, helyettük és értük is történt, azok újra közösségbe kerülnek Istennel és az Ő országának szellemi világával. Nem csupán fizikai haláluk után, hanem már földi életükben. Ilyen értelemben az Éden tér vissza, hiszen újra két világnak, a földinek és a mennyeinek lesznek tagjai, egyszersmind érzékelői és haszonélvezői. A földi világ természeti csodái és szépségei ezért fognak túlmutatni magukon, és sokkal többet jelenteni számukra.

Ezért jelent többet számomra is a nyári alkony most, mint gyermekkoromban. Mert ebben már benne érezem magát Istent és az Ő mennyei világának mozgásait. A nagyszüleim helyét Ő vette át, Vele élem át azokat a szépségeket, amelyeket Ő teremtett. A nyári alkony szépségeit és az Ő szeretetének a szépségeit. Mindezt azzal a boldog meggyőződéssel, hogy ez még csak előleg, amit fizikai halálunk után követ a fő ajándék: amikor mindez Isten országában kiteljesedik és tökéletessé válik. Ott „színről-színre” fogunk látni (1Kor 13,12), és már nemcsak a földi, hanem a mennyi világ szépségeit is. Miközben Isten újra ott fog sétálni közöttünk, és együtt gyönyörködünk. Több lesz ez, mint idilli. Ez maga lesz a menny.

Szűcs László

Szentkirályszabadja, 2021. június 30.