Heti feles

avagy: álljunk meg egy sóra!

Ásó, kapa, nagykalap

„Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten…” (1Móz 2,8)

Ezen a héten van a Teremtés hete, amikor a teremtett világot és főleg annak alkotóját, a Teremtő Istent ünnepeljük (szeptember 26. és október 3. között). Az eheti feles témája ezzel kapcsolatos.

A végén kezdem. Az evangéliumok húsvéti beszámolói között van egy különös jelenet, ami mindenféle szempontból kilóg a többi közül: témavezetésben, stílusban, szóhasználatban. János evangéliuma szerint a magdalai Mária volt az első, akinek a feltámadott Jézus megjelent. A felismerés nem volt éppen zökkenőmentes. Mária az üres sír felé fordulva zokogott, mert azt hitte, hogy Jézus holtestét elvitték. Majd, amikor háta mögül maga a feltámadott Jézus szólította meg őt, „hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az.” (Jn 20,14) Jézus immár szemtől szembe újra megszólította Máriát, és ekkor jön a különös részlet: „Ő azt gondolta, hogy a kertész az…” (Jn 20,15) Vajon miből gondolhatta ezt? Nem tudni. Mindenesetre a képzőművészetben ennek alapján több olyan alkotás is született, amely Jézust itt kertészként ábrázolja, ásóval / kapával / nagy szalmakalapban. Nem gondolom, hogy Jézus valóban kertészöltözékben jelent volna meg Máriának, és azt sem gondolom, hogy az említett képzőművészek közül bárki is komolyan ezt gondolta volna. Véleményem szerint ők a művészet eszközeivel csupán ki akarták emelni azt a kis részletet, hogy Mária először kertésznek gondolta a feltámadott Jézust. Amit jónéhány képzőművész kiemelt, afölött sok bibliaolvasó ember simán elsiklik. Vagy elintézi annyival, hogy Mária gyászban volt, a könnyei torzították el a látását, ebből adódott a félreismerése. De valóban olyan nagy félreismerés volt a feltámadott Jézust egy-két pillanat erejéig kertészként (is) látni? Van egy erős sejtésem, hogy nem. Ha Mária végig csak a kertészt látta volna a feltámadott Jézusban, az valóban hatalmas és végzetes félreismerés lett volna. Ám a feltámadott Jézust kertészként is látni, nos, az szerintem egyáltalán nem áll távol a bibliai valóságtól.

A bibliai teremtéstörténetben szerepel egy olyan mondat Istenről, amely legalább annyira különös, mint a magdalai Mária első gondolata a feltámadott Jézusról. Ez így szól: „Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten…” (1Móz 2,8) Ha el is képzeljük, amit itt a Biblia szövege ősi képekkel elénk fest, akkor bizony nagyon nagy mutatványra lenne szükségünk ahhoz, hogy Istent itt ne kertészként lássuk. Miután Isten megteremtette az embert, a Biblia külön kitér arra, hogy Isten kertészeti munkába kezdett. Olyan naturálisan láthatjuk itt a Teremtő Isten tevékenységét, ahogyan előtte az ember teremtésekor, amikor meg arról olvasunk: „Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába.” (1Móz 2,7) Mint egy csodálatos fazekas-szobrász, akinek nem csak arra van képessége, hogy formát adjon, hanem arra is, hogy életet. Természetesen ezek a képek Istenről mind hasonlatok. Ám nem szimpla hasonlatok, hanem olyanok, amelyek Isten személyének titkából felvillantanak valamit. Ez a valami pedig az, hogy Isten a természetet nem csupán létrehozza, hanem közel áll hozzá, szereti. Aprólékos gonddal hozza létre a Földet, az embert, és a Földön belül az ember első lakóhelyét, amit a Biblia Éden-kertnek nevez.

Nem csak az igaz tehát, amit az ún. első teremtéstörténetben (1Móz 1,1-2,3) olvasunk, hogy Isten a szavával teremtett, hanem az is, amit itt a második teremtéstörténetben (1Móz 2,4-25) látunk, amely ráközelít a kozmikus távlatú első teremtéstörténetre. Ez a ráközelítés bemutatja a részleteket, ezen belül azt, hogy Isten a teremtés során közel hajolt a teremtményeihez. Nem tudom, hogyan ment ez végbe, de azt hiszem, hogy valamilyen módon megtörtént, mert a második teremtéstörténetben végig ilyen képekkel találkozunk.

Közelhajlást és aprólékos gonddal való teremtést feltételez az, amikor azt olvassuk Istenről az ember teremtésénél, hogy: „az az élet leheletét lehelte az orrába.” De nem csak az embernél jelenik meg ez az isteni közelhajlás és aprólékos gondosság, hanem lakóhelyének, az Éden-kertnek a létrehozásánál: „Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten…”  Isten, Aki kertet ültet? Isten, Aki kertészkedik? Igen. Nem tudom, hogyan történt ez a gyakorlatban. Senki sem tudhatja. De azt tudom, hogy a Biblia nem csak a grandiózus első teremtéstörténetet említi, hanem a naturális képekkel ábrázolt, közel hozott, részletező második teremtéstörténetet is. Nem csak a szóval teremtést említi, hanem azt is, amiben benne vannak a közelhajlás és az aprólékos gondosság képei. Az ültetés képében ez ugyanúgy benne rejlik, mint az éltető lehelet orrba lehelésénél.

Különös szó a Bibliában az Éden. Egyszerre jelent állapotot és helyet. Az Ószövetség nyelvén, a héberben az „éden” szó szerint pompát, gyönyörűséget jelent. Igen, mert pompás és gyönyörűséges volt az ember első állapota, amikor Istennel, önmagával, társával és a természettel teljes összhangban volt. Létezik-e ennél nagyobb gyönyörűség?! De az ősi szövegben helyhatározó ragot is kap ez a szó (Édenben), amely így egy konkrét földrajzi helyet sejtet. Sok teológus összefüggésbe hozza az akkád edinu szóval, amely pusztaságot jelent. Párhuzamba állítva e kettőt, az rajzolódik ki, hogy Isten egy kertet teremtett a pusztaság közepén: ez a Keleten jól ismert oázis képe. És milyen gazdag oázis volt ez! Egy hatalmas folyó fakadt belőle, amely négy nagy ágra szakadt tovább, tele volt szebbnél szebb és gazdagabbnál gazdagabb gyümölcsfákkal, virágokkal, valamint nemesfémekkel, drágakövekkel, amelyek szinte „a földön hevertek”. (Lásd: 1Móz 2,10-14.v.) Ilyen volt az a kert, amit Isten Édenben ültetett. Nekünk, embereknek ültette, azért, hogy abban helyezzen el minket. Ilyen volt ez első, az eredeti lakóhelyünk. Az első bázis tehát egy oázis volt.

Ez az oázis azonban túlmutat önmagán. Arra mutat rá, hogy olyan Istenünk van, Aki a pusztaságban oázist hoz létre. Sőt, egész pontosan: Aki a pusztaságban hoz létre oázist. A bűneset óta az emberiség az első bázisát, az Istentől kapott oázisát folyamatosan pusztasággá változtatja. Azért tesz így, mert a lelkében is ez történik. Az Istentől elszakad ember lelke élettelen pusztaság, és amíg így marad, maga körül is pusztasággá tesz mindent. Annak, hogy még nem pusztítottunk el mindent, egyetlen oka van: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk…” (JerSir 3,22) És Ő többek közt abban mutatja meg szeretetét, hogy a mi lelkünkben is elvégzi azt a csodálatos kertész munkát, amit az Éden-kert létrehozásakor.

Ezen a ponton látszik meg leginkább az a közelhajlás és aprólékos gondosság, amely már a teremtéstörténetben is feltűnik. Mert Isten ezt minden olyan ember lelkével megteszi, Aki segítségül hívja Őt. Ilyenkor nem kevesebb történik, mint hogy a lelkünkben lévő pusztaságban oázist hoz létre. Azzal, hogy folyót fakaszt: élő víz folyamaival árasztja el (Jn 7,38). Meg azzal, hogy kivirágoztatja és gyümölcsözővé teszi: megérleli benne a Lélek gyümölcsét (Gal 5,22). Meg azzal, hogy kincset helyez bele: az Isten országának kincsét (Mt 13,44).

Isten a feltámadott Jézus személyében a magdalai Máriával is ezt tette. Mária lelke Jézus elveszítése miatt pusztasággá változott vissza. Ám a feltámadott Jézus Isten csodálatos kertészeti munkájával oázist hozott benne létre. Ezért nem volt helytelen, hogy Mária a feltámadott Jézusban kertészt is látott.

Akinek a lelkét Isten oázissá teszi, az onnantól kezdve maga is kertész lesz – a szó bibliai értelmében. Arra fog vágyni és törekedni, hogy mind az emberek lelkében, mind a teremtett világban, a pusztaság helyén oázis jöjjön létre. Arra fog vágyni és törekedni, hogy ne áltasson, hanem ültessen. Mindezt pedig abban a reményben, hogy a mi kertész Istenünk egyszer majd globálisan is elvégzi a kertész munkát, amikor „új eget és új földet” fog alkotni (2Pét 3,13; Jel 21,1).

Szűcs László

Szentkirályszabadja, 2021. szeptember 29.