Heti feles

avagy: álljunk meg egy sóra!

Kesztyű és törölköző

„…felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel.” (Jn 13,4-5)

Soha nem tudom úgy olvasni ezt a rendkívüli jelenetet, hogy közben ne idéződne fel egyik meghatározó gyermekkori emlékem. Gyermekkoromban a nyarakat apai nagyszüleimmel töltöttem. Volt Budakeszin egy telkük, rajta egy faház. A telek a szomszéd telkekkel együtt egy hegy tetején helyezkedett el, körben dombok, erdők. Akkor még a villany és a víz nem volt bevezetve. Úgyhogy, amikor eljött az este, nagyanyám a konyhában meggyújtott egy gyertyát, begyújtotta a gázpalackról működő kis gáztűzhelyt, és feltett melegedni egy fazék vizet, amit a kinti kútról húztunk. Közben odakészített egy mosdótálat, nagyapám pedig, az egész napi kerti munkától jólesően elfáradva helyet foglalt a székén, és szabaddá tette a lábait. Amikor a víz felmelegedett, nagyanyám beleöntötte a mosdótálba, és elkezdte nagyapám lábát mosni. Emlékszem, ez a teljesen hétköznapinak számító jelenet engem az első pillanattól magával ragadott. Nem tudom pontosan, miért. Talán azért is, mert valami különösen meghitt hangulatot teremtett a pár négyzetméteres konyhában pislákoló gyertyafény, a víz loccsanása, és az a nyugalom és békesség, amely ilyenkor szétáradt. De talán legfőképpen azért, mert gyermeki szívem megérezte, hogy ebben a lábmosásban a szeretet fejeződik ki. Az a szeretet, amely nagyanyámat és nagyapámat összekötötte és egyben tartotta a II. világháború, az 56-os forradalom okozta szenvedések, betegségek és a nézeteltérések ellenére is. Mindebből én akkor még semmit nem tudtam, csak a szeretetnek egy különös megnyilvánulását érzékeltem. Ez annyira vonzó volt számomra, hogy vártam ezeket az estéket. Sőt, elég hamar elfogott a vágy, hogy én moshassam meg nagyapám lábait. Természetesen lehetőséget kaptam rá, aminek nagyon örültem. Örömömet nagyapám azzal fokozta, hogy mesélt. Nem mesét, igaz történetet. A saját történetét. Főként abból az időből, amikor katona volt. A II. világháborúban 69 hónapig vett részt, tüzérként. Volt miről mesélnie. Nekem pedig volt mit masszíroznom, mert a lábmosás erről is szólt: a 69 hónapig tartó bakancsviselésnek megvoltak a maradandó következményei: bőrkeményedés, kérges sarkok. Szó szerint a kezemben tartottam a bizonyítékát ezeknek a történeteknek. Nem gondoltam, hogy tovább lehet fokozni ezeknek az estéknek a varázsát, de lehetett: ezekkel az igaz történetekkel. Nagyapám meghívott az életébe, az ő világába, én pedig boldogan csatlakoztam. Ezért is volt az, hogy az ilyen lábmosások legalább fél óráig tartottak.

Talán emiatt a gyermekkori emlékem miatt is van az, hogy az idézett bibliai jelenet belőlem elsőre nem teológiai gondolatokat hív elő (meg másodikra sem). Elsőre mindig bensőséges érzéseket és álmélkodást vált ki. A mai napig melegséggel tölti el a szívemet és álmélkodom azon, hogy akiről az idézetben olvasunk, az nem más, mint Jézus. A Biblia és keresztyén hitünk szerint az ő személyében maga Isten lett emberré. Igen, az emberré lett Isten volt az, aki „…felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel.” Teljesen megértem Péter döbbent tiltakozását, akiből szinte kirobbantak a következő mondatok: „Uram, te mosod meg az én lábamat? (…) „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Már csak amiatt is megértem ezt, mert a természetem nagyon hasonló Péteréhez.

Ám bármennyire érthető Péter reakciója, és bármennyire közel érzem magamat hozzá, nem ő az irányadó. Jézus az első reakciójára azt feleli neki, meg nekem, és talán neked is: „Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” A másodikra pedig ez a válasza: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Ez utóbbinak mély teológiai mondanivalója van: Ahhoz, hogy Istenhez közünk legyen, hogy kapcsolatba kerüljünk vele, arra van szükség, hogy megtisztítson minket. Nem arra, hogy mi magunkat (hogyan is tudnánk ezt megtenni?), hanem arra, hogy Ő minket. Mi ezért semmit nem tehetünk, és semmivel nem érdemelhetjük ki, csak elfogadhatjuk. Jézus ezt az életbevágóan fontos igazságot nem szavakkal, hanem egy felejthetetlen cselekedettel adta át tanítványai számára. A jelenetnek ez a fő mondanivalója, ám emellett rengeteg olyan részlete van, amely további életbevágóan fontos üzenettel szolgál.

Ezek közül engem most az ragadott magával, hogy Jézus „letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára.” Azzal kezdte, hogy letett valamit: a felsőruhája több volt, mint egy köntös szerű kabát. A felsőruhája egyúttal azt jelezte, hogy Ő rabbi. Persze, ennél sokkal több volt Ő, de az emberi oldalához hozzátartozott, hogy előbb ács lett, majd rabbi, tanítómester. Amikor egy rabbi a tanítványaival betért egy házba, az akkori szokásoknak megfelelően a vendéglátónak vagy a vendéglátó egy szolgájának volt a kötelessége a vendégek lábmosásáról gondoskodni. Itt most nem volt ilyen. Ez esetben valamelyik tanítványnak kellett volna ezt megtennie (semmiképpen nem a rabbinak), de mindenki a másikra várt. Jézust ezt a helyzetet használja fel arra, hogy egy újabb felejthetetlen példát adjon a szeretetre. Amikor letette felsőruháját, ezzel együtt arról a kiváltságról is letett, hogy rabbiként neki mossák meg a lábát a tanítványai. Olyan, mintha egy lelkész levenné a palástját, egy pap a kazuláját (miseruháját), egy bíró a talárját stb.

Ezután azzal folytatta, hogy kendőt kötött magára. Ez a kendő az a törölközőkendő volt, amit a házi szolga szokott odakészíteni a lábmosáshoz, és ami a házi szolga munkadarabja volt. Itt szó szerint igazzá vált, amit később Pál így mond Jézusról: „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel…” (Fil 2,5-7) Már akkor szolgai formát vett fel, amikor emberré lett. És most, ezen belül is felvette a szolgai formát, amikor a házi szolga munkáját magára vállalta. Ez az a jelenetet, ami most leginkább magával ragadott. Jézus felvette a törölközőt…

1. Nem a kesztyűt vette fel. A rengeteg értetlenségből, engedetlenségből, bántásból és sértésből hányszor csinálhatott volna „becsületbeli” ügyet. Annyi mindenkivel szemben felvehette volna a kesztyűt, és olyan sokszor! Maradva ennél a történetnél, felvehette volna a kesztyűt a tanítványaival szemben, akik közül egyik sem akart „beugrani” a házi szolga helyére. Gőgjükkel leginkább őt sértették, ami miatt felháborodhatott volna és elégtételt vehetett volna. De nem tette. Nem a kesztyűt vette fel, hanem a törölközőt. Nem egyszer, tizenkétszer. Az a lábmosás, amit itt Jézus végrehajtott, nem egy pár pillanatig tartó jelképes cselekedet volt. Tizenkét tanítvánnyal számolva, ha Jézus minden tanítványának csak 2-3 percig mosta a lábát, az több, mint fél órát vett igénybe. Felvette a törölközőt, vizet öntött a mosdótálba, odament vele az első tanítványához, egyenként kicsatolta a bőrsaru szíjját, belehelyezte a köves, poros utak miatt kérgessé keményedett és piszkos lábakat, majd a tenyérebe vette, és mosta, masszírozta, aztán gondosan megtörölgette. Döbbent csend lehetett, amelyben csak a víz loccsanását, a mosdótál koppanását lehetett hallani. Ezután kiöntötte a vizet, és újra kezdte elölről az egészet: felvette a törölközőt, vizet öntött a mosdótálba, odament vele a második tanítványához, egyenként kicsatolta a bőrsaru szíjját, belehelyezte a köves, poros utak miatt kérgessé keményedett és piszkos lábakat, majd a tenyérebe vette, és mosta, masszírozta, aztán gondosan megtörölgette. Mindezt tizenkétszer! Az áruló Júdást is beleszámítva! Ez mind benne van abban, hogy felvette a törölközőt. De ebben van még valami a számomra.

2. Nem bedobta a törölközőt, hanem felvette. Szinte folyamatosan támadás alatt állt. Ezek a támadások, noha embereken keresztül jöttek, magától a gonosztól eredtek. Néha olyan sötétek és olyan nagy erejűek voltak, hogy fájdalmat és szenvedést okoztak neki, földi élete utolsó hetében még az is előfordult, hogy vért verejtékezett miattuk. De még ekkor sem dobta be a törölközőt. Ehelyett fölvette. Az Ő esetében ez azt jelentette, hogy szolgálni jött, a legnagyobb szolgálatot elvégezni, az élete árán is.

Amikor Jézus kapcsolatba lépett velem, akkor engem is hatalmába kerített a tanítványok döbbenete, mert lelkileg át kellett élnem, hogy Jézus az én lábamat is megmossa, máskülönben közöm sem lehetne hozzá. De a lábmosás nem csak ezért történt, hanem azért is, hogy felejthetetlen tanítást kapjak nem csupán Isten kegyelméről és szeretetéről, hanem arról a törölközőről is, amit Jézus felvett. És nemcsak tanítást, hanem meghívást, hogy vegyem fel én is. Nem egyszer, és nem tizenkétszer, hanem akár naponként. Péteri természetemből adódóan van még mit fejlődnöm ebben a kettőben: nem a kesztyűt venni fel, hanem a törölközőt, és nem bedobni a törölközőt, hanem (újra) felvenni. Amikor sikerült ezt megtennem, átéltem, hogy ezzel semmit nem veszítek, sőt, csak nyerek. Ahogyan azzal is csak nyertem, amikor nagyapám lábát mostam.

Szűcs László

Szentkirályszabadja, 2021. október 27.