Heti feles

avagy: álljunk meg egy sóra!

Nagy dobás

avagy: Isten kidobóemberei

„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok neki ellen a hitben szilárdan…” (1Pt 5,7-9/a)

Viszonylag kevesen lehetnek, akik úgy gondolják, hogy Istenhez közel áll az a tevékenység, amit az ún. kidobóemberek végeznek. Ha máshol nem, filmekben láttuk őket. Ők azok a min. kétajtós szekrény méretű ajtónállók, akik általában nem nappali klubok előtt végzik munkájukat: ha valaki illetéktelenül akar bejutni, vagy odabent balhézik, akkor izmos karjukkal erősen megragadják és kidobják őket. Eddig én sem gondoltam, hogy a tevékenységük rajta lenne Isten top tízes, vagy akár a top százas listáján. Pedig rajta van, mégpedig elég előkelő helyen. Erre akkor jöttem rá, amikor a fenti igének megnéztem az eredeti szövegben szereplő kifejezéseit. Az Újszövetség ógörög nyelven íródott, és az bizony sok esetben még a magyarnál is árnyaltabb és erőteljesebb kifejezésekre képes. Nem véletlen, hogy Isten ezt választotta az újszövetségi iratok „anyanyelvének”. (A másik nem kevésbé elhanyagolható ok, hogy akkoriban a görög világnyelvnek számított.) Nos, nézzük röviden, miért és milyen értelemben áll közel Istenhez a kidobóemberek tevékenysége.

Röviden a lényeg: akik Isten gyermekei lesznek, azoknak több minden más mellett elég hamar meg kell tanulniuk a kidobóemberek tevékenységét, mert ez nélkülözhetetlen az aggodalmaskodás elleni harcban. Aki ezt nem sajátítja el, az Isten gyermekeként kudarcot (és kárt) fog vallani.

Kezdjük a közepénél. Ez arról szól, hogy kivel szemben kell kidobóemberként viselkednünk? Ez viszonylag egyszerű feladványnak tűnik: hát az ördög ellen! Hiszen itt olvassuk a fenti idézetben. Ennél azért egy fokkal bonyolultabb a helyzet. Egyrészt az ördög kicsit erősebb, mint mi. Olyan bömbölő, ordító oroszlánhoz hasonlítja Péter, mint amelyik körbe-körbe jár, hogy rátámadjon a zsákmányra, elkapja, szétmarcangolja és lenyelje. Igen, az ördög meg tud minket enni reggelire. Nem vagyunk egy súlycsoportban vele. Másrészt ravaszabb is nálunk. Trükkmester, szemfényvesztő, Jézus úgy mondja: „a hazugság atyja”. (Jn 8,44) (C. S. Lewis szerint az egyik legnagyobb hazugsága éppen az, hogy elhiteti, nem is létezik.) Szóval, mire kettőt pislogunk, már simán átvert minket. Akkor mégis hogyan lenne ellene esélyünk? Egyedül sehogy, de onnantól, hogy Jézus követői lettünk, bekerültünk Isten csapatába, a győztes csapatba. Isten pedig nagyon hamar elvisz minket a csapatedzésre, ahol azonnal megismerteti velünk a kidobóemberek sportját. A csapatedzéseken két olyan képességre teszik a hangsúlyt, ami az ördög előbb említett tulajdonságaival szemben megfelelő védelmet ad: mennyei erő és „a világosság” vagy „az igazság” fegyvere. (Így is, meg úgy is nevezi a Biblia, de mindkettő jelentése ugyanaz: Isten Igéje.) Ennek a fényében leleplezhetjük az ördög trükkjeit (- akkor ez egyfajta fénykard?). Ezzel a két képességgel már lesz esélyünk az ördöggel szemben, szilárdan ellenállhatunk neki. Ezért is szólít fel rá Isten, mert már meg tudjuk tenni, és meg is kell tennünk.

Nézzük, miben segít a világosság fegyvere, Isten Igéje! Rávilágít, hogy az ördög sokszor a gondolatainkon keresztül támad, azokon keresztül próbál besurranni. A gondolatok közül különösen is a gondok, aggódások alagútján keresztül. Az itt említett „gond” az eredeti szövegben egy olyan kifejezés, aminek az alapjelentése: gond(oskodás), aggódás. Igen, a gondoskodást is jelenti. De hát az jó, nem?! Igen, ha nem visszük túlzásba. A túlzásba vitt gondoskodás nem jó, nem segít, ellenkezőleg, kárt okoz. Erről sok felnőtt „kisfiú” tudna beszélni. Arról, hogy milyen is az, amikor az édesanyjuk merő gondoskodásból még negyvenévesen is pici fiaként óvta és halmozta el őket gondoskodása megannyi jelével. Amiből nekik aztán rengeteg gondjuk támad. Pl. az, hogy képtelenek megházasodni, mert ugyan hol találhatnának még egy olyan földre szállt angyalt, mint amilyen az édesanyjuk? Nos, az itt szereplő kifejezés szó szerint azt jelenti: fölösleges, a szükségesnél nagyobb, túlzott gondoskodás: aggódás, aggodalmaskodás, gond. Arra utal ez az újszövetségi etimológia, hogy egy alapesetben jó (vagy ésszerű) gondolatot és gondoskodást is lehet annyira túlpörgetni, hogy az a végén már csak nettó gond és aggodalom lesz. Rengetegen „őrülnek bele” a folyamatos aggodalmaskodásba, abba, hogy csak a gondokat látják maguk előtt. Rengeteg embert elnyel a gond, a gondokon keresztül pedig maga az ördög. Nos, a világosság fegyverét (Isten Igéjét) azért kapjuk, hogy a gondokat, aggodalmakat leleplezzük, más szóval, hogy meglássuk: ez már nem egészséges gondolat, hanem aggodalom. És ha az, akkor nincs bent helye, mert csak kárt fog okozni.

A világosság fegyverét azonban csak akkor tudjuk használni, ha éberek vagyunk. A csapatedzésen ezt nem győzik eléggé hangsúlyozni. A fenti Igében is kétszer hívják fel erre a figyelmünket. A második mondat két felszólítással kezdődik: legyetek józanok, vigyázzatok. Az első szó helyén egy olyan kifejezés szerepel, ami azt jelenti: józan (lelki-szellemi értelemben), mérsékelt, nem szertelen, nem csapongó, mondhatni higgadt. A másik: ébren van, virraszt, vigyáz – mint az őrök. Vagyis: éb(e)ren őrködik. Úgy is mondhatjuk: (az őrségben) talpon van.

Ezek már egészen közel állnak a kidobóemberek tevékenységéhez. Ott sem lehet az ajtónállás közben elbóbiskolni, vagy átugrani a túloldali boltba egy kis „erősítőért” vagy parizerért. De az igazi kidobós munka – úgy is mondhatjuk: a munka oroszlánrésze – most jön!

A mennyei erő a másik, amit a világosság fegyvere mellé megkapunk. A mennyei erő pedig mire tesz képessé, miután a világosság fegyverével lelepleztük a gondokat vagy aggodalmakat? Arra, hogy kihajítsuk őket! Az eredetiben ugyanis ez a szó szerepel! Egy olyan kifejezés, aminek az alapjelentése ez: elhajít, eltaszít, földre terít, leteper, bedob (a tengerbe). Szóval erőteljes ige. Úgy kell bánnunk a gondokkal, aggodalmakkal, mint ahogy Isten bánik a bűneinkkel, amikor a feledés tengerébe hajítja azokat. Úgy kell bánnunk a gondokkal, aggodalmakkal, ahogyan Jézus a démonokkal. Nem véletlen, hogy Péter itt ugyanazt az igét használja, amellyel az evangéliumok szerzői kifejezték, hogyan bánt Jézus a démonokkal. Hát, nem kesztyűs kézzel. Kihajította őket. A tengerbe dobta őket (pl. amikor a gadarai megszállottból a démonok egy közelben lévő disznónyájba mentek, és a tengerbe zuhantak). Tegyük ugyanezt a nyugtalanító gondokkal, túlzott aggodalmakkal: erős kézzel ragadjuk meg és hajítsuk ki őket. Az összeset! Azt írja Péter: „Minden” gondunkkal így bánjunk! Vajon mi mást jelentene Jézus felszólítása, hogy: „ne aggódjatok”?! (Mt 6,25 stb) Ez nem egy üres vigasz, nem! Ez egy erőteljes felszólítás, ami erőteljes cselekvésre szólít fel. Vajon hogyan másként tudnánk ennek érvényt szerezni, ha nem úgy, ahogyan igénkben olvassuk?! Akkor nem fogunk aggódni, ha az aggodalmat kihajítjuk, még mielőtt befészkelné magát.

De nem tesz ez felelőtlenné? Mégsem vehetjük semmibe a gondokat, aggodalmakat! Persze, hogy nem! Nem is arról van szó, hogy semmibe vegyük őket, hanem arról, hogy a megfelelő helyre juttassuk őket. Nem bennünk van a helyük, elménkben, lelkünkben, hanem Istennél. Azért hajítjuk ki őket, mert ha bejutnak, odabent el fognak hatalmasodni, fel fogják borítani a rendet, meg fogják szüntetni a nyugalmat. Nincs odabent (illetve idebent) semmi keresnivalójuk, ki kell hajítani őket. Ezzel azonban még nem vettük őket semmibe, sőt, nagyon is tisztában vagyunk azzal, milyen súlyos lehet a szerepük. Éppen ezért hajítjuk őket Isten elé. Nem a semmibe (ilyen nincs), hanem Isten elé. Péter is erről beszél. Szabad fordításban: „Minden gondotokat (aggodalmatokat) Isten elé hajítsátok…” Azzal a szent meggyőződéssel hajíthatjuk őket Isten elé, hogy majd Ő kezelésbe veszi őket. Innentől már átveszi őket. Mint amikor a rendőrség kiérkezik a helyszínre, és a kidobóemberektől átveszi a randalírozókat. Azzal, hogy Isten elé hajítjuk a gondokat, azzal egyúttal átadjuk Neki, az Ő kezelésébe helyezzük őket.

A kamaszkorú Dávid is így hajította ki egyik legfélelmetesebb aggodalmát, amikor szembenézett az előtte tornyosuló nehézfegyverzetű filiszteus harcossal, Góliáttal. Dávidnak előbb a Góliáttal kapcsolatos gondjait és aggodalmait kellett kihajítania magából. Meg is tette, amikor felidézte Saul király meg a maga számára, hogy Isten hogyan adott neki már sokszor győzelmet: „Pásztor volt a te szolgád apja juhai mellett, és ha jött egy oroszlán vagy medve, és elragadott egyet a nyájból, utánamentem, leterítettem, és kiragadtam a szájából. Ha pedig ellenem támadt, megragadtam a szakállánál fogva, leterítettem és megöltem. Leterítette a te szolgád az oroszlánt is, a medvét is: úgy jár majd ez a körülmetéletlen filiszteus is, mint azok, mivel csúfolta az élő Isten seregét.” (1Sám 17,34/b-36)

Dávid már azelőtt legyőzte Góliátot, hogy a parittyájából a követ kilőtte rá. Mert azt a lövést megelőzte egy nagy dobás. Az a nagy dobás, amikor az oroszlánként rátámadó aggodalmat megragadta, és Isten elé hajította. Ilyen értelemben kell és lehet nemcsak Isten gyermekeivé, hanem Isten kidobóembereivé is lennünk. Az ilyen nagy dobásokkal sokat nyerhetünk. Nem pénzt, hanem békességet, és erős hitet Istenben.

Szűcs László

Szentkirályszabadja, 2021. márc. 17.