Heti feles

avagy: álljunk meg egy sóra!

Ne tégy kárt magadban!

„Pál azonban hangosan rákiáltott: Ne tégy kárt magadban…” (ApCsel 16,28)

Az eheti felesünk nem annyira üdítéssel, inkább kijózanító és gyógyító figyelmeztetéssel szolgál. Ám néha éppen erre van szükségünk ahhoz, hogy mindabból, ami üdít, részesedni tudjunk. Most ismét egy nagy elődhöz térünk vissza. Farkas Józseftől adunk közre egy írást, amely majd negyven éve született, ám azóta csak még aktuálisabb lett. Változtatás nélkül közöljük.

Ne tégy kárt magadban – így kiáltott rá Pál apostol a börtönőrre, aki élete válságos helyzetében úgy érezte, hogy nincs tovább, egyetlen kiút az öngyilkosság (ApCsel 16). Pál szava Isten szava akkor is, ha e rövid írás fekete betűin át szól hozzánk.

Meglepően sokféle módon tudunk kárt tenni magunkban. Most nem szólunk részletesen arról, hogy mennyi kárt teszünk Isten szépségesen megteremtett külső világában (világméretű környezetszennyezés) és mennyi kárt teszünk másokban (emberi környezetünket is „szennyezzük” türelmetlenségünkkel, erőszakosságunkkal, végső soron a szeretetlenségünkkel). Könnyű belátni, hogy akármilyen irányban és akármilyen módon teszünk kárt valamiben, valakiben, minden mindig visszaüt reánk és így mindig kárt teszünk magunkban is, amikor bárhol bármiféle kárt teszünk.

Most azonban vegyük külön azokat a helyzeteket, amelyekben közvetlenül és nem áttételesen teszünk kárt magunkban. Lehet „pogányul” és lehet „keresztyénül” ártani önmagunknak. (És természetesen lehet a kettőt párosítani. Így még hatásosabb az önsorsrontás.)

Pogányul teszünk kárt magunkban, amikor zabolátlanul élünk és így valósággal siettetjük testünk-lelkünk romlását, öregedését, idő előtti halálát. Közismertek a testi „kártevések”: cigaretta, alkohol, túltáplálkozás, tabletták, gyógyszerek marokszámra, éjszakázás, kevés mozgás… Bonyolultabb a kártevés akkor, amikor a lélek rejtekhelyein történik a kártevés. Egyik gyakori példa: zajlik a szemet-szemért, fogat-fogért univerzális küzdelme. Eközben gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy az „ellenfél”, aki lehet a főnökünk, de lehet a házastársunk, szerelmünk, apánk, anyánk stb. sokkal erősebb, mint mi, és ezért nem lehet odaütni, visszaütni. Ilyenkor a lélek a felgyülemlett indulatot, haragot, ütni vágyást visszafordítja önmagára, és kínjában önmagát emészti. A Biblia is szól olyan betegről, aki „kővel vagdossa önmagát” (Mk 5,5). Elhagyott szerelmesek gyakori „logikája”: ha nem tudok másként bosszút állni rajtad, öngyilkos leszek. Azt majd megemlegeted egész életeden át. Isten szava: ne tégy kárt magadban!

„Keresztyénül” is érvényes Istennek ez a szava. Azokra a túlbuzgó hívő emberekre gondolunk itt, akik úgy szolgálnak, úgy „világítanak”, mint a mindkét végén meggyújtott gyertya. Pedig elég az, ha az egyik végén meggyújtott gyertya fénylik a gyertyatartóban. Igaz tisztelettel gondolunk azokra, akik üstökösként száguldva lángolva égetik el életüket. De a mi példaképünk, „modellünk” itt is Jézus Krisztus. Emberek, betegek ezrei özönlöttek hozzá, de bármilyen nagy volt az emberi nyomorúság, illetve – az Ő oldala felől tekintve – bármilyen nagy „sikerélményei” voltak, semmi sem tudta Őt eltántorítani, kizökkenteni isteni életritmusából: a csönd és a cselekvés, a töltekezés és az adás egymást váltó harmóniájából. Engedelmesen odaszánta magát a kínos kereszthalálra, de amíg ennek órája nem jött el, addig Ő „nem tett kárt magában”.

Kapcsoljuk össze a dolgokat: Ha másban kárt teszünk, magunk is kárát valljuk. Ha kárt teszünk magunkban, másoknak is ártunk vele. Ez annyira igaz, hogy pogányul is, keresztyénül is igaz. Akkor is igaz, ha végtelennek érezzük és ostobán tékozoljuk életenergiáinkat, de akkor is igaz, ha csupa jóakarattal fegyelmezetlenül – a Szentlélek bölcs és pontos vezetésére nem ügyelve – végezzük keresztyén szolgálatainkat. A „mélységekben” gyakran ez van: azt hisszük, hogy pótolhatatlanok vagyunk. Amikor fáradtan összeroskadunk, kárt vallottunk és bizonyára másokban is kárt tettünk.

Szentkirályszabadja, 2021. október 13.