Heti feles

avagy: álljunk meg egy sóra!

Trombiták

„Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18-19)

Alig egy héttel vagyunk a tűzijátékos, trombitaszós szilveszter után. Itt a falunkban még néhány nappal ezelőtt is láttam utcákon heverő petárda és tűzijáték maradványokat, eltaposott papírtrombitákat. Sok embernél így hullottak földre azok a tüzes fogadalmak is, amiket újévkor tettek.

A trombitálás és a nagy fogadalmak, ígéretek régóta összetartoznak. Így volt ez már az ókori Izraelnek, Isten ószövetségi népének az életében is. Vallási törvényeik és ünnepeik a legtöbb esetben markánsan eltértek az összes korabeli vallás törvényeitől és ünnepeitől, és rendkívülinek számítottak akkor is és azóta is. Igen, a disznóhús evésétől való tartózkodás is ide tartozik, ami számunkra, magyarok számára olyan értelemben mindenképpen rendkívüli, hogy rendkívül érthetetlen. De most nem erről szeretnék írni. Páratlan, korukat felfoghatatlanul megelőző rendelkezések voltak például azok a törvények, amelyeket a fertőző betegségekkel kapcsolatban hoztak. Az ünnepeik nagy részével szintén ez a helyzet. Az egyik legkülönlegesebb ünnepük az volt, ami a fenti bibliai idézetben az „Úr kedves esztendeje” megnevezéssel szerepel, és amelyhez szintén hozzátartozott a „trombitálás”. Mitől volt ez az egyik legkülönlegesebb ünnep? Két okból is.

Először azért, mert a hetes szám határozta meg. A bibliai teremtéstörténet szerint Isten a hetedik napot a nyugalom napjának (sabbat) rendelte. Ezt a nyugalmat később kiterjesztette a földre és az azzal kapcsolatos munkákra is: minden hatodik év után a hetedik esztendőben parlagon kellett hagyni a földet, a szőlőt sem volt szabad megmetszeni. Ez volt a szántóföld sabbatja, a nyugalom éve, az ún. szombatév. Isten terve szerint azonban ez nemcsak a szántóföldnek jelentett megkönnyebbülést, hanem nyilván az azt művelő embereknek is, hiszen így hat évi kemény munka után ők is nyugalomhoz jutottak. De nemcsak ők. A földműveléshez használt állatok is! És ha ez még mind nem lenne elég, Isten terve ennél is tovább megy: a földet azért is parlagon kellett hagyni ilyenkor, hogy a hetedik évben magától növő termés a nép szegényeié és a mezei vadaké (!) legyen. (2Móz 23,10-13) Micsoda egyetemes kiterjesztése ez a nyugalom napjának! Nemcsak az emberek tartoznak bele, hanem a föld, a növények, az állatok – mert Isten minden teremtményére tekintettel van!

Ha azt gondolnánk, Isten mindenre kiterjedő figyelme, kedvessége és jósága itt véget ér, akkor tévedünk. Isten ugyanis mindezt tovább fokozta, amikor népe számára elrendelte az ún. jóbél évet. Azoknak a honfitársaimnak, akiknek a gondolatai esetleg még mindig a disznóhús evés tilalmánál, esetleg az újévi malacnál járnak, felhívom a figyelmét, hogy a jóbél kifejezés nem külön írva (jó bél), hanem egyben szerepel, tehát semmi köze az általunk annyira kedvelt disznóhoz / malachoz, sem a belőle készült finomságokhoz. Az ún. jóbél-év az előbb említett szombatév négyzetre emelése. Vagyis a hetedik szombatév után (7 x 7) következett egy minden addiginál nagyobb szombatév. Az 50. évet a jóbél szó továbbképzéseként nevezték jubileumi évnek, illetve az „elengedés” évének is. Itt érkeztünk el ennek a jelentőségéhez. Ez ugyanis az eddigiek mellett arról szólt, hogy mindazoknak, akik eladósodtak, elveszítették családi birtokaikat, földjeiket, ilyenkor elengedték adósságaikat, és vagy ők (ha még éltek) vagy utódaik visszajuthattak elvesztett földjeikhez. Ugyanígy, ha valaki annyira eladósodott, hogy emiatt kénytelen volt saját magát eladni (rab)szolgának, az legkésőbb a jubileumi évben felszabadult, véget ért számára a szolgaság. Tehát a jubileumi év teljes amnesztiát és újrakezdést tett lehetővé. Előbb is megtörténhetett ez mind a birtok, mind az adós szolgaság esetében, ha egy rokon pénzzel rendezte („megváltotta”) az adósságot. Ő volt a gó’él = ”megváltó”. A megváltónak minden esetben elővásárlási joga volt. Nos, Istennek ez a törvénnyé lett akarata nemcsak akkor, hanem azóta is, egészen napjainkig rendkívülinek számít. Ezt a jubileumi évet nevezte Ézsaiás próféta az „Úr kedves esztendejének”. Mennyire kedves és kifejező ez az elnevezés! Istennek kedves az, hogy senki ne kerüljön olyan helyzetbe, amiből nincs kiút!

Na és a trombita? Ha nem is olyan trombita, mint amit mi ismerünk, de trombita-féle harsona, kürt Isten terve szerint elmaradhatatlan kelléke volt az Úr kedves esztendejének. Az volt az (isteni) terv, hogy amikor elkezdődik az Úr kedves esztendeje, akkor ezt azzal jelzik, hogy országszerte megfújják a kürtöket, az akkori trombitákat. Sőt, Isten terve szerint a kürt mellett még egy elmaradhatatlan kelléke volt az Úr kedves esztendejének: az örömujjongás. Ismerős kellékek, ugye?

Másodszor azért számít különlegesnek – vagy, innentől inkább: különösnek – ez az ünnep, mert nagyon úgy tűnik, hogy soha nem tartották meg igazán! A törvényt annyira számon tartó, a vallási előírásokra annyira kínosan ügyelő izraeliták, a parancsolatok népe ezt a parancsolatot soha nem tartotta meg! Erről maga a Biblia tudósít. Jeremiás próféta könyve számol be arról, hogy egyszer ugyan megfújták az Úr kedves esztendejét jelző kürtöket, de ez csak formaság maradt. Kihirdették ugyan a mindenre és mindenkire kiterjedő amnesztiát, de már az is nyögvenyelősen történt. Úgy fogalmaz erről Isten igéje: „belementek az egyezségbe.” (Jer 34,10) Miféle egyezségbe? Hiszen az az Úr parancsa volt. Egyezkedni kellett róla? Az örömujjongást ez esetben el is felejthetjük. Ám a folytatásban sem volt köszönet: „de azután kényszerítették a szabadon bocsátott rabszolgákat és rabszolganőket, hogy térjenek vissza, és erőszakkal újra rabszolgákká és rabszolganőkké tették őket.” (Jer 34,11) Sőt, az ez ellen megszólaló prófécia folytatása szerint a kisebbnek számító szombatévet sem tartották meg korábban őseik. Nyerni akartak a nyugalom évében is, és emiatt hitetlenül figyelmen kívül hagyták az azzal kapcsolatos törvényt. Nyereségvágyból elkövetett hitetlenség. Nos, ezzel soha nem nyerhetünk, csak veszíthetünk. Ők is így jártak. Mit veszítettek?

Egyrészt nem élték át azt a csodát, hogy a szombatévi munkaszünetből és terméskiesésből nem lesz kára az embernek. Másszóval: bukták azt az ígéretet, amelyet Isten kilátásba helyezett a szombatévre és jubileumi évre nézve: „Ha pedig azt kérdeznétek: Mit eszünk a hetedik esztendőben, ha nem vetünk, és a termésünket nem takarítjuk be? Én majd rátok árasztom áldásomat a hatodik esztendőben, és három esztendőre való fog teremni.” (3Móz 25,20) Másrészt fogságba is kerültek. Amíg ott sínylődtek, odahaza évtizedeken át műveletlenül maradtak a szántóföldek – nevelő célú büntetésül a kapzsiságukért és az elmulasztott szombatévekért. (2Krón 36,21)!

Miért írtam le mindezt? Mert ebből a háttérből érthetjük meg annak a pillanatnak a jelentőségét, amikor Jézus a nyilvánosság elé lépett. Erre Názáretben került sor, abban a városban, ahol felnevelkedett. „Felső-belső parancsra” (- Gyökössy Endre kifejezése) elment az ottani zsinagógába. Akkoriban az istentiszteleten a szentírási szöveg felolvasása és magyarázata minden izraelita férfi számára lehetséges volt. Erre a feladatra vagy jelentkeztek azzal, hogy felálltak, vagy a zsinagógai elöljáró szólította fel őket. Előbb a Tórából, Mózes öt könyvéből olvasott fel hat ember. A hetedik pedig valamelyik prófétai könyvből. Jézus megvárta a Tórából olvasókat. Vagyis megvárta, hogy utolsónak szólhasson, hogy prófétai könyvből olvashasson. Azután felállt, jelezve ezzel, hogy olvasni és szólni kíván. Ez volt Jézus legelső igehirdetése, ha úgy tetszik, messiási programbeszéde. A prófétai iratok közül Ézsaiás könyvét nyújtották neki. Kigöngyölte az irattekercset, és megkereste azt a részt, amely az Úr kedves esztendejéről szól. Felolvasta, és csak annyit fűzött hozzá magyarázatként: „Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára.” (Lk 4,21).

Mi történt itt? Jézus megfújta azt a kürtöt, amelyet a választott nép tagjai eddig még soha nem fújtak meg – csak egyszer, amikor színlelésből, bántóan hamisan tették ezt. Jézus megfújta azt a kürtöt, amely az Úr kedves esztendejét hirdeti. Ezzel kinyilvánította, hogy Vele és általa megkezdődik az eddig elmaradt megvalósítás. E pillanattól kezdve folyamatosan, lépésről lépésre megvalósul Isten terve az Ő kedves esztendejéről. Jézus ezt úgy valósítja meg, hogy egy más szintre emelte annak hatókörét. Olyan adósságokra és rabságokra terjesztette ki, amelyekből emberi erővel, eszközökkel lehetetlenség megszabadulni: a bűn és halál rabságára, gyógyíthatatlan bajok, betegségek rabságára. Ezzel pedig olyan nyugalmat ad, amely túlér a földi dolgainkon és életünkön.

Jézus nemcsak a kürtöt fújta meg, az adósságainkat is Ő fizette ki, Ő lett a gó’él, a Megváltó. Nem pénzzel fizetett, hanem a vérével. Ez volt a mi szabadságunk ára. A mindenre kiterjedő amnesztia ára. Az Úr kedves esztendejének ára. Ezt hirdette meg, „kürtölte világgá” abban a názáreti zsinagógában.

Vajon halljuk-e ennek az isteni trombitának a hangját? Indulunk-e arra, amire hív? Táncra perdülünk-e a tőle? Bekapcsolódunk-e az örömujjongásba? És beállunk-e azok közé, akik Jézustól elfogadták és átvették ezt a trombitát? Mert Ő soha többé nem akarja, hogy ez a trombita a földre kerüljön, ott heverjen hangtalanul – ahogy Jézus előtt történt. Ő megfújta, de utána nem tette félre! Tovább adta a követőinek, és kezébe adja minden követőjének, nekünk is, hogy világgá kürtöljük az Úr kedves esztendejét! Mert Istennek kedves az, hogy senki ne kerüljön olyan helyzetbe, amiből nincs kiút! BÚÉK!

Szűcs László

Szentkirályszabadja, 2021. január 10.