Heti feles

avagy: álljunk meg egy sóra!

Feleselés önmagunkkal

„Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!” (Zsolt 42,6 és 12)

„Meghalok, ha nem lehet az enyém!” Ugye, ismerősen cseng ez a mondat? Egyre többektől hallom. Éppúgy mondják valamilyen általuk megkívánt tárgyra, mint személyre. Az érzések, vágyak erejét én is jól ismerem a magam életéből. Tudom, hogy erősek. Emellett hiszem, hogy az érzések fontosak. Ám azt már nem hiszem, hogy a legfontosabbak. Ezt azért írom, mert azt tapasztalom, hogy napjainkban egyre többen vannak, akik mindent az érzéseiktől tesznek függővé. Külső „segítséget” is kapnak ehhez: világunk azt propagálja, hogy mindennek jó érzéssel kell eltöltenie minket, különben nem lesz jó vagy értékes az életünk. Éppen ezért, ami nem tölt el jó érzéssel, azzal nem is érdemes foglalkozni. (Nem tehetek róla, de itt bevillant, hogy csecsemő koromban nagy kak… vagyis bajban lettem volna, ha édesanyám is ezt a felfogást vallja, és nem tesz rendszeresen tisztába. Biztos vagyok abban, hogy a pelenkámból áradó szagok nem töltötték el őt jó érzésekkel, ahogyan a végtermék eltávolítása és a textilpelenkák kimosása sem.)

Amit világunk propagál, és amit egyre többen elhisznek, az egy veszélyes csapdahelyzet. Ugyanis, ha ekkora jelentőséget tulajdonítunk az érzéseknek, akkor átadjuk azoknak a hatalmat. Ez esetben olyanok leszünk, mint a kormányzás nélküli hajó, amit az áramlatok és a hullámzás sodor. Nem csupán a révbe érkezés esélye csökken minimálisra, hanem borzasztóan megnő a hajótörés vagy elsüllyedés kockázata. Arról a tragikus helyzetről nem is beszélve, amikor paradox módon a kezdő mondat ellenkezője válik valóra: Meghaltam, mert az enyém lett. Sajnos, sok példát lehetne említeni, amikor éppen az a tárgy vagy személy okozza valakinek a halálát, aminek / akinek a hiányát olyan halálosnak érezte.

Milyen jó, hogy nemcsak a világunk, hanem a Biblia is „propagál” valamit ebben a fontos témában. És ez nem csapdába juttat, hanem ellenkezőleg: segít azt elkerülni. Miről szól ez a propaganda? Röviden arról, hogy kezdj feleselni magaddal! Nagyon fontos, hasznos tudomány! Például, amikor hallod magadtól azt a gondolatot, hogy: „Muszáj harapnom valamit, különben meghalok.” – akkor feleselj magaddal! „Nem, nem fogok meghalni, sőt, egészségesebb leszek.” Szoktál magaddal feleselni? Nem? Akkor itt az ideje, hogy elkezdd!

Igen, ez azt jelenti, hogy beszélsz magadban. A közfelfogás szerint, aki magában beszél, az bolond. Tényleg? Persze, valóban van a magunkban beszélésnek olyan esete, amely már beteges. De van sok más esete is, amely egyáltalán nem az, sőt! Például, amikor végig gondolunk magunkban valamit, akkor is magunkban beszélünk (kommunikálunk). Aki fontosabb döntések előtt így tesz, az nem bolond, hanem megfontolt. Ha pedig változtatunk egy kicsit a fogalmunkon, így: beszélsz magaddal – tovább árnyaljuk a képet. Más beszélni magunkban és beszélni magunkkal.

A magunkkal beszélésre több példát is találunk a Bibliában, és ezekből az derül ki, hogy ezt is lehet okosan és bolond módon tenni. Nézzük előbb az utóbbit.

„Ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!” (Lk 12,19) Ez például egy olyan belső kommunikáció, ami a közgondolkodás szerint okos – hiszen az anyagi javak gondtalan élvezéséről szól. „Bolond, aki nem így tesz.” Nos, Isten ennek éppen az ellenkezőjét mondja: bolond, aki így tesz. „Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?” (20.v.) Nem azért bolond, mert beszél magával, hanem azért, mert így beszél magával. Nem azért bolond, mert az anyagi javakat gondtalanul szeretné élvezni, hanem azért, mert az anyagi javakat gondatlanul akarja élvezni. Súlyos gondatlanság, ha olyan kizárólagosan akarjuk az anyagi javakat élvezni, mint ez a példázatbeli gazdag. Nála az anyagi javak totálisan kiszorították a lelki-szellemi világot, annak kincseit, gazdagságát. Ez azért súlyos gondatlanság, mert ezek a kincsek úgy tudnak boldogítani, gazdagítani, hogy az nem csupán a földi, hanem a fizikai halálunk utáni életünkre is hatással van.

Ezek után már nem is annyira meglepő, hogy Isten azt tartja a magunkkal beszélés okos, hasznos eseteinek, amit a közgondolkodás bolondságnak vél. Nézzünk erre is egy példát.

„Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!” (Zsolt 42,6 és 12) Itt egy csüggedő ember beszél magával. Miért teszi? Azért, hogy ne süllyedjen bele teljesen a csüggedésbe. Ez tényleg olyan nagy bolondság lenne? Az lenne a bolondság, ha nem tenne semmit, ha hagyná, hogy teljesen elmerüljön a csüggedésbe. A csüggedés már nemcsak a gondolatainkat érinti, hanem az érzelmeinket is. Itt valakit negatív érzések árasztanak el, és szembeszáll velük.

Erre a területre tartozik az, hogy megtanulunk feleselni magunkkal. Amikor negatív késztetések, érzések kezdenek elárasztani, nem maradunk tétlenek, hanem feleselni kezdünk velük. Feleselni egyáltalán nem bolondság! Hiszen, ahogy a fenti példa is mutatja, azzal számunkra valami rosszat iktathatunk ki. Ezért nemcsak, hogy nem bolondság magunkkal feleselni, hanem nem is felesleges!

Különösen akkor nem, ha az egész feleselési folyamatba Istent is bevonjuk. Ezt látjuk Dávidnál is (akitől a 42. zsoltár szavai származnak). Ő nem légüres térben beszélt magával, hanem Isten előtt, Isten erőterébe állva, az Ő erejében bízva, szabadítására számítva: „Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!”

Talán nem gondoltunk még arra, hogy Isten ebben is nevelni akar minket: hogy tudjunk feleselni magunkkal. Azzal kezdi ezt a nevelést, hogy bizonyos esetekben Ő maga mond ellent nekünk, és felesel velünk. Jellemzően akkor, amikor valami olyan (bolond) dolgot engednénk vagy tennénk, ami magunkra vagy másokra nézve veszélyes. (Nagyszerű – egyszersmind – szórakoztató példa erre Jónás története.) Majd azzal folytatja, hogy ránevel arra: mi magunk is kezdjünk el feleselni magunkkal. „Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban…” (Tit 2,11-12) Isten kegyelme nem csak megjelent, hanem meg is adja az erőt, hogy a pillanatnyi vágyaknak nemet mondjunk, és azt tegyük, ami helyes.

Nem kell mindig Tőle várnunk ezt a szent feleselést, magunk is megtehetjük magunkkal. Az erre való nevelés azért is történik, mert Isten azt szeretné, hogy a hívő életünkben is eljussunk a felnőtt korra, az érett, önálló viselkedésre. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy tudunk feleselni magunkkal. Isten ekkor sem fog kiszállni a folyamatból, csak már másként lesz jelen benne: úgy, mint aki felismerést, késztetést, akaratot és erőt ad a saját magunkkal folytatott feleseléshez.

Aki ezt elsajátítja, az nem „meghal”, hanem olyan szabadon fog élni, mint amit Pál apostolnál is látunk: „megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt.” (Fil 4,11-12)

Erről szólt az utolsó heti feles: magunkkal feleselni egyáltalán nem felesleges.

Szűcs László

Szentkirályszabadja, 2022. április 11.