Heti feles

avagy: álljunk meg egy sóra!

Falsang

avagy: minek keresni a böjt(öt)?

„Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. (…) Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak.” (Préd 3,1. 6.)

A héten (éppen a mai napon, szerdán) elkezdődik az ún. Nagyböjt időszaka. Ez egyre kevesebbeket érint, mert egyre kevesebbeket érdekel. A világgazdaság és a társadalmi szokások is a folyamatos fogyasztásra rendezkedtek be, ezt sulykolják, ennek van (tömeg)kultúrája, nem véletlenül nevezik társadalmunkat fogyasztói társadalomnak. Egy ilyen társadalmi közegben mi értelme van még a böjtnek, és a böjtről való bármilyen beszédnek? Mielőtt válaszolnék, hadd osszak meg egy friss hírt.

Múlt hétvégén Lengyelországban részlegesen kinyitottak a vendéglátóipari és turisztikai helyek, köztük a Tátrában található sípályák. Ebből az alkalomból Zakopane városát és környékét elözönlötték a karanténból kiszabadult emberek. A hírekből úgy tűnik, a síelés sokaknak csak ürügy volt, inkább a korlátlan alkoholfogyasztást és bulizást keresték. Biztosan voltak, akiknél a síelés játszotta a főszerepet, naptárjukba ezt írták be: síelés. Ám sokaknál ez így szerepelhetett (ha írtak egyáltalán naptárt): síel-és… Az és után pedig ez jött: iszik. Sokaknál ez utóbbi lett a hangsúlyosabb. Ezért fordulhatott elő, hogy kint a hóban szombaton éjjel alkoholtól kiütött emberek hevertek szerteszéjjel. Velük nem volt különösebb gond, nem úgy, mint azokkal az alkoholos befolyásoltság alatt álló (?) emberekkel, akik egymást ütötték ki. A helyi rendőrségnek 137 (!) esetben kellett intézkednie. A rendőrségi szóvivő így összegezte a szombat éjszakai eseményeket: „Verekedések, összetűzések, üzletek rongálása… egy leégett autó.” (Nem tudom, nektek is feltűnt-e, de a síelés hiányzik a felsorolásból.) A résztvevők így csináltak a részleges nyitásból részeges nyitást.

A példa nem a lengyelekről szól, hanem azokról a nyugati tömegkultúrához tartozó emberekről, aki bármi áron fogyasztani akarnak – és nem éppen a súlyfeleslegükből. A példa arról az embertípusról szól, aki – ha egyáltalán érdekelné az egész húsvéti ünnepkör – csak a farsangi részt választaná belőle, a böjti részt egy az egybe kihagyja. Torkos csütörtök? (Régi magyar népszokás szerint a nagyböjt kezdete előtti hét csütörtökje.) Jöhet! Húshagyó kedd? (A hamvazószerdát – nagyböjt kezdetét – megelőző nap, amikor elfogyasztották az összes maradék húsételt.) Jöhet! Farsang, karnevál, bál, buli? Jöhet! Nagyböjt? Mehet – a süllyesztőbe, a többi régi hülyeséggel együtt.

Talán még ezt sem bánnám, ha ettől valóban jobb lenne az élet, ha javulna az életminőség. De nem lesz jobb, és nem javul. Saját tapasztalatból tudom. Én is hevertem már másnaposan a földön, és mit mondjak: nem volt felemelő érzés! Hamis remény, ha azt gondoljuk, hogy az élet attól lesz jó (jobb), ha eltüntetjük belőle a böjtös részt (bármit is jelentsen az), és egyetlen nagy farsangot csinálunk belőle. Ez így azonban nem farsang, hanem fals-ang lesz, amivel meghamisítjuk a farsangot, és közben saját magunkat is becsapjuk. A böjt arra ad lehetőséget, hogy válasszunk: farsangot vagy falsangot akarunk?

A farsanghoz elválaszthatatlanul hozzátartozik az azt követő böjti rész is, amelyről egyelőre elég annyi, hogy valamiféle visszafogottságról szól. Ugyanígy a böjthöz is elválaszthatatlanul hozzátartozik az azt követő húsvéti rész, helyesebben mondva, Jézus feltámadásának ünnepe, a legnagyobb örömünnep. A farsang képlete tehát: Öröm + visszafogottság = még nagyobb öröm. Ha nem matematikailag, hanem irodalmi vagy zenei módon írjuk le, akkor is ugyanaz jön ki: öröm – visszafogottság – még nagyobb öröm. Ennek így ritmusa van, meg íve és építkezése, amely minket is épít. Kisebbről nagyobbra jutunk, mert a közbeiktatott szünet nem elvesz, hanem hozzáad. Így van ez a természetben, irodalomban, zenében, az élet számtalan területén.

A falsangi felfogás viszont a böjtben csak bajt lát. Nem kell keresni a bajt, inkább el kell kerülni. Ezért a képletből kiveszi mindazt, amit a böjt jelent: visszafogottságot, szünetet, leállást. Enélkül azonban ritmusát veszti az egész – azzal együtt pedig az ívét és növekedését is. A falsang éppen azt a köztes részt távolítja el, ami átvezethet az örömből a nagy örömbe. Enélkül a köztes rész nélkül nem növekedni fog az öröm, hanem szétesni, ahogy mi magunk is. Így végeredményben az öröm nem nagyobb örömhöz, hanem törvényszerűen ürömhöz fog vezetni. Mondanám, hogy aki nem hiszi, járjon utána – de senkinek nem kívánok rosszat.

Persze, a fenti képlet csak abban az esetben igaz, ha a böjtöt nem úgy fogjuk fel, ahogy a közgondolkodásban szerepel: értelmetlen, idejétmúlt vallási kötelesség, amelyben fölöslegesen megvonunk magunktól húst és más jó dolgokat. Így nekem sem kell. A fenti képlet abban az esetben igaz, ha úgy fogjuk fel a böjtöt, ahogy a Bibliában szerepel. Itt a böjtnek nem a hústól és a bármire vonatkoztatható HÚStól (HÚS = Hú, Úgy Szeretem) való tartózkodás a lényege. A böjtnek az a lényege, hogy amit korábban imádtunk, megtanuljuk nem imádni (mert egyedül Istennek jár az imádat). Ha Istenen kívül bármi mást imádunk, annak káros hatása lesz. Ha Istent imádjuk, azzal épülünk, ha bárki, bármi mást imádunk, azzal leépülünk – akkor is, ha az a valaki vagy valami önmagában jó dolog. Hiába jó, ha túlzásba viszünk (imádjuk), akkor kárunkra lesz. Az egészséges életmód jó dolog. Ám vannak, akik még ezt is képesek úgy hajszolni és végletesen alkalmazni (imádni), hogy ebbe betegszenek vagy halnak bele. A böjt arról szól, hogy amit korábban imádtunk, megtanuljuk nem imádni. Ez minimum kettőt jelent: nem imádjuk = ha kell, félre tudjuk tenni. Nem imádjuk = tudunk vele mértékletesen bánni. A mérték nemcsak érték, hanem lépték is – a nagyobb öröm felé.

Másképpen – a fenti bibliai idézet szavaival – szólva a böjt lényege az, hogy amit korábban imádott kincsként őriztünk, azt képesek legyünk eldobni – akár egy időre, akár végleg. Ha a böjt segítségével megtanulunk ezzel a képességgel (szabadsággal!) viszonyulni hozzá, akkor nem leszünk a rabjai. Ha így élvezzük, sokkal nagyobb élvezetet és örömet fog tudni adni, amikor élünk vele. Ott van például a bor. Mérték nélkül a benne lévő alkoholért fogjuk inni, meg az … izéért (egy idő után már mindegy is, hogy miért). Mértékkel viszont az ízéért fogjuk fogyasztani, meg az illatos jegyeiért, vibráló színeiért, testességéért vagy éppen üde, pezsgő könnyedségéért, a hangulatáért, amit egy naplementében vagy éppen gyertyafény mellett fogyasztva képes adni, az oldottságért, és nem utolsó sorban azért a közösségért, amely azok között teremtődik, akikkel együtt jóízű beszélgetés közben kortyoljuk. Ha alkalmanként élünk vele, közben kisebb-nagyobb szüneteket tartva (=böjti rész), akkor minden egyes alkalom ünneppé nemesíti a fogyasztását. Nem elveszítjük gazdag jegyeit, hanem egyre kifinomultabban fogjuk érzékelni, mind nagyobb élvezetet és örömet találva benne.

Végeredményben tehát a böjt abban segít, hogy tanuljunk meg úgy örülni az életnek, hogy közben ne lecsússzunk, hanem feljebb emelkedjünk, ne szétessünk, hanem épüljünk, ne kevesebbek, hanem többek legyünk. Síelni is egészen más, ha csak a pályán csúszunk le. Proszit!

Szűcs László

Szentkirályszabadja, 2021. február. 17.